Túlsült zsemlék
Ameddig várom a vacsorám többi összetevőjét (az első nem lett a legideálisabb), addig gondoltam idevetek pár sort, csak úgy közepesen megfontoltan, szinte hanyagul.
Igen, jól látjátok, a hangsúly azon a bizonyos szócskán van. Egyik felem azt kívánja, bárcsak ne lenne ott! Mire a másik határozottan oldalba rúg, hogy "nem eszik az olyan forrón, hé!" (már túljutottunk a zsemléken)
Most akkor mi is lenne a helyes út? Ha sutba dobnék mindent, amiről eddig azt hittem valamiféle megfontolt cselekvés alapja, hogy elgondolkozok dolgokon, lehetőség szerint megrágom őket, mielőtt fejest...óvatosan belesétálnék a bárakármibe. Tény, hogy elég sokat aggódom, meg idegeskedek, azért általában nem ok nélkül. Vagy csak jól megmagyarázom magamnak és a fele sem számít annak, ami eddig terheket tett rám? Nehéz megítélni.
A felelősség kérdésével is úgy vagyok, hogy nem azért ruházzák az emberre, hogy egyáltalán ne legyen tisztában annak súlyával, jelentőségével. Számomra a felelősség fogalma nem abban merül ki, hogy ha elromlik valami máris van kit hibáztatni vagy számon kérni rajta.
Inkább azt jelenti, hogy teljes vállszélességgel beállni a felelősségi köröd mögé - bármi is legyen az -, és igyekezni úgy dolgozni érte, hogy arra büszke lehess, de minimum nyugodt lelkiismerettel mondhasd, igen, megtettem ami tőlem telt.
Talán tényleg változnom kell, és kevesebbet görcsölni, nem tulajdonítani túl nagy jelentőséget semminek.
Kérdés mi jön ki a folyamat végén a gépből: egy jobb, sikeresebb, lazább ember vagy valaki, akire nem bíznék rá semmi fontosat, de legalábbis tőlem idegen.
Most pedig eszek, mert már épp ideje...
Nyilván próbálom magam nem túlzottan komolyan venni, ezzel együtt mindig is jól esett tollba mondani azt, ami éppen az oldalamat nyomja, netán éppen rugdossa.
Igen, jól látjátok, a hangsúly azon a bizonyos szócskán van. Egyik felem azt kívánja, bárcsak ne lenne ott! Mire a másik határozottan oldalba rúg, hogy "nem eszik az olyan forrón, hé!" (már túljutottunk a zsemléken)
Most akkor mi is lenne a helyes út? Ha sutba dobnék mindent, amiről eddig azt hittem valamiféle megfontolt cselekvés alapja, hogy elgondolkozok dolgokon, lehetőség szerint megrágom őket, mielőtt fejest...óvatosan belesétálnék a bárakármibe. Tény, hogy elég sokat aggódom, meg idegeskedek, azért általában nem ok nélkül. Vagy csak jól megmagyarázom magamnak és a fele sem számít annak, ami eddig terheket tett rám? Nehéz megítélni.
A felelősség kérdésével is úgy vagyok, hogy nem azért ruházzák az emberre, hogy egyáltalán ne legyen tisztában annak súlyával, jelentőségével. Számomra a felelősség fogalma nem abban merül ki, hogy ha elromlik valami máris van kit hibáztatni vagy számon kérni rajta.
Inkább azt jelenti, hogy teljes vállszélességgel beállni a felelősségi köröd mögé - bármi is legyen az -, és igyekezni úgy dolgozni érte, hogy arra büszke lehess, de minimum nyugodt lelkiismerettel mondhasd, igen, megtettem ami tőlem telt.
Talán tényleg változnom kell, és kevesebbet görcsölni, nem tulajdonítani túl nagy jelentőséget semminek.
Kérdés mi jön ki a folyamat végén a gépből: egy jobb, sikeresebb, lazább ember vagy valaki, akire nem bíznék rá semmi fontosat, de legalábbis tőlem idegen.
Most pedig eszek, mert már épp ideje...
Nyilván próbálom magam nem túlzottan komolyan venni, ezzel együtt mindig is jól esett tollba mondani azt, ami éppen az oldalamat nyomja, netán éppen rugdossa.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése