Bumeráng
Akár így is nevezhetném magamat, akármerre dobnak, egy idő után mindig visszatérek.
Most éppen az íráshoz, hogy, hogy nem, ismét tavasszal. Miután elhullott minden olvasóm a végtelen unalom mezején, ideje folytatni. 😜😀
Próbáltam okozni valamit a blog kinézetének is, de a fene tudja, sokkal jobb nem lett. Mivel át szeretném szervezni az összes eddigi motyómat egyetlen oldalra, annyira azért nem zavar a dolog.
Többről van itt szó annál, hogy nem tudok (szinte) semminél leragadni hosszabb ideig, anélkül, hogy elveszne belőle a frissesség varázsa és pihentetnem kell, mielőtt újult erővel belevágnék. Ez is egy tanulási, fejlődési folyamat, mint minden az életben. Tanulom magamat, tanulok a világot, amiben boldogulni igyekszem, és tanulom a kettőnk kapcsolatát.
Amikor úgy látom, hogy még nem állok készen a következő lépcsőfokra, akkor általában visszavonulok és figyelek, várok. Egy jelre, a zöld jelzésre, ha úgy tetszik.
Zöld: ragyogás, újjászületés, rügyező fák - meg blogok -, borzolja-edzi őket a szél.
Lefolyt némi víz az életem folyóján, itt-ott az iszap is felkavarodott, de majd leüllepedik megint szépen, mint előtte.
Hitetlenkedve néztem a dátumot, két éve jártam itt utoljára, pedig nekem néhány pillanatnak tűnik.
Azóta férjhez mentem (júniusban lesz egy éve), láttuk végre a csodás Prágát, elhatároztuk, hogy tágasabb kuckóba költözünk, és a vágyott jogosítvány megszerzése is folyamatban (bár ennek még a neheze hátra van), hogy csak a hájlájtokat említsem.
Ezen túl sikeresen kipusztítottam egy bonszájt, és felneveltem egy orchideát, valamint azóta kaptam még kettőt. Gépesítettük a lakást (a mosogatógép a legjobb találmány, a kávéfőző után!), kirándultunk, felfedeztünk, gyalogoltunk és vonatoztunk minden mennyiségben. Kipróbáltunk újabb kézműves söröket, kávézókat és éttermeket, valamint feljavítottuk a sokéves átlagunkat mozizásból (eddig két film idén).
Tegnap megint repülőn ültem, hosszabb kihagyás után és még mindig szeretem ezt a semmihez sem fogható érzést, ezzel együtt valami megváltozott. Nem tudom biztosan, hogy mi, lehet, hogy csak fáradt vagyok. Talán arról van szó, hogy lassan rájövök, ki az aki nem vagyok vagy nem is akarok lenni. Erről nem a repülés tehet, az csak egyfajta katalizátor, ami segít felszínre hozni a gondolatokat.
Olyasmi, mint a relaxálás egy kád illatos fürdőben, csak itt nem a nyugalom, hanem az adrenalin működteti az elmét (értitek, na!).
Az elmúlt pár hónapban régen látott helyeken járva megrohant valami sajgó és mégis boldog nosztalgia, arról, hogy milyen is volt az élet, több, mint három éve. Nem tűnik soknak, de nekem vagy tízzel felér, annyi minden elhaladt előttünk azóta. Tovagurult, mint lámpafény a síneken.
A szülőföldem mindig is különleges marad számomra, és nem a nagy elvakult nemzeti öntudat teszi azzá. Sokkal inkább az, hogy ismeri a talpam az út minden göröngyét; az, hogy ott az anyanyelvem nem furcsa jövevény; az, hogy minden mozdulat magától értetődőnek tűnik; az, hogy ott van a közös múlt cinkossága; az, hogy a barátságok belőle eredtek; az, hogy az anyám hazavár.
Azt hazudtam magamnak a szép emlékek között ringatózva, hogy nem húz vissza igazán fontos dolog az új otthonom felé. Azt gondoltam, még nem maradt ott a szívemből végérvényesen egy darabka sem.
Semmi nem hasított jobban belém, mint a hirtelen feleszmélés, mikor hazafelé utazva kibomlott előttem ez a gyönyörű táj. Tudjátok, az a "semmi extra, láttam már ezerszer", mégis elepedsz érte, hogy ezt nézhesd, amíg csak el nem fárad belé a szem, és a szív...Az a szív, amely egy kicsit biztosan itt maradt, német földön. Még hosszú az út, de érzem, lassan valóban hazaérek - bárhol is legyek.
Ahogy azt már régóta ígértem, jöjjön pár kép, ami elég nemzetközi, szóval aki eddig egy szót se értett, most (az is) fellélegezhet. Csak úgy innen-onnan kiragadva, a teljesség igény nélkül...
Most éppen az íráshoz, hogy, hogy nem, ismét tavasszal. Miután elhullott minden olvasóm a végtelen unalom mezején, ideje folytatni. 😜😀
Próbáltam okozni valamit a blog kinézetének is, de a fene tudja, sokkal jobb nem lett. Mivel át szeretném szervezni az összes eddigi motyómat egyetlen oldalra, annyira azért nem zavar a dolog.
Többről van itt szó annál, hogy nem tudok (szinte) semminél leragadni hosszabb ideig, anélkül, hogy elveszne belőle a frissesség varázsa és pihentetnem kell, mielőtt újult erővel belevágnék. Ez is egy tanulási, fejlődési folyamat, mint minden az életben. Tanulom magamat, tanulok a világot, amiben boldogulni igyekszem, és tanulom a kettőnk kapcsolatát.
Amikor úgy látom, hogy még nem állok készen a következő lépcsőfokra, akkor általában visszavonulok és figyelek, várok. Egy jelre, a zöld jelzésre, ha úgy tetszik.
Zöld: ragyogás, újjászületés, rügyező fák - meg blogok -, borzolja-edzi őket a szél.
Lefolyt némi víz az életem folyóján, itt-ott az iszap is felkavarodott, de majd leüllepedik megint szépen, mint előtte.
Hitetlenkedve néztem a dátumot, két éve jártam itt utoljára, pedig nekem néhány pillanatnak tűnik.
Azóta férjhez mentem (júniusban lesz egy éve), láttuk végre a csodás Prágát, elhatároztuk, hogy tágasabb kuckóba költözünk, és a vágyott jogosítvány megszerzése is folyamatban (bár ennek még a neheze hátra van), hogy csak a hájlájtokat említsem.
Ezen túl sikeresen kipusztítottam egy bonszájt, és felneveltem egy orchideát, valamint azóta kaptam még kettőt. Gépesítettük a lakást (a mosogatógép a legjobb találmány, a kávéfőző után!), kirándultunk, felfedeztünk, gyalogoltunk és vonatoztunk minden mennyiségben. Kipróbáltunk újabb kézműves söröket, kávézókat és éttermeket, valamint feljavítottuk a sokéves átlagunkat mozizásból (eddig két film idén).
Tegnap megint repülőn ültem, hosszabb kihagyás után és még mindig szeretem ezt a semmihez sem fogható érzést, ezzel együtt valami megváltozott. Nem tudom biztosan, hogy mi, lehet, hogy csak fáradt vagyok. Talán arról van szó, hogy lassan rájövök, ki az aki nem vagyok vagy nem is akarok lenni. Erről nem a repülés tehet, az csak egyfajta katalizátor, ami segít felszínre hozni a gondolatokat.
Olyasmi, mint a relaxálás egy kád illatos fürdőben, csak itt nem a nyugalom, hanem az adrenalin működteti az elmét (értitek, na!).
Az elmúlt pár hónapban régen látott helyeken járva megrohant valami sajgó és mégis boldog nosztalgia, arról, hogy milyen is volt az élet, több, mint három éve. Nem tűnik soknak, de nekem vagy tízzel felér, annyi minden elhaladt előttünk azóta. Tovagurult, mint lámpafény a síneken.
A szülőföldem mindig is különleges marad számomra, és nem a nagy elvakult nemzeti öntudat teszi azzá. Sokkal inkább az, hogy ismeri a talpam az út minden göröngyét; az, hogy ott az anyanyelvem nem furcsa jövevény; az, hogy minden mozdulat magától értetődőnek tűnik; az, hogy ott van a közös múlt cinkossága; az, hogy a barátságok belőle eredtek; az, hogy az anyám hazavár.
Azt hazudtam magamnak a szép emlékek között ringatózva, hogy nem húz vissza igazán fontos dolog az új otthonom felé. Azt gondoltam, még nem maradt ott a szívemből végérvényesen egy darabka sem.
Semmi nem hasított jobban belém, mint a hirtelen feleszmélés, mikor hazafelé utazva kibomlott előttem ez a gyönyörű táj. Tudjátok, az a "semmi extra, láttam már ezerszer", mégis elepedsz érte, hogy ezt nézhesd, amíg csak el nem fárad belé a szem, és a szív...Az a szív, amely egy kicsit biztosan itt maradt, német földön. Még hosszú az út, de érzem, lassan valóban hazaérek - bárhol is legyek.
Ahogy azt már régóta ígértem, jöjjön pár kép, ami elég nemzetközi, szóval aki eddig egy szót se értett, most (az is) fellélegezhet. Csak úgy innen-onnan kiragadva, a teljesség igény nélkül...
Megjegyzések
Megjegyzés küldése