Ideje felvenni az új év ritmusát...

...ami igencsak pörgősnek tűnik idáig, szóval nem fogunk sokat unatkozni, ezt már most látom. :)

Először is szeretnék nagyon boldog, és célokat sikeresen elérős új évet kívánni mindenkinek, akinek eddig még nem. (Még csak február van emberek, szóval nemokoskodik!)

Lemaradtam a blogolással, mint a borravaló, ami anélkül is nyilvánvaló, hogy külön magyaráznám, plusz úgyse akarok mentségeket keresni, mivel így esett oszt kész. Most pedig hangosan ujjongjatok, hogy újra itt vagyok! :P :D
Ez most visszafogottan is sok történés, szóval ne várjatok címszavas összefoglalót tőlem, amúgy se tudok olyat. Aki szeret olvasni, az élvezkedhet, aki nem, az még most lapozzon el máshova.

Remélem még nem kopott el az összes olvasóm, mert úgy érzem, hogy most kezd csak igazán beindulni az itteni életünk folyása, és végre lesz miről írni a táplálkozási szokásainkon kívül is.

Mivel útközben írtam magamnak jegyzeteket, ezért most nem kapok instant pánikrohamot, hogy "és mégis hol kezdjem?!", szóval kezdjük mondjuk a tavalyi év lezárásával.
A karácsonyt itt töltöttük, családdal skypeolva kicsit, és főleg lazítva. Ez az ünnep most tipikusan olyan volt, hogy mire ráhangolódtam, már vége is volt - azért én utána még napokig karácsonyi dalokat dudorásztam kitartóan.
Majd miután lenyugodtam kicsit, hirtelenjében sütöttem pár mákos tekercset Fanni receptje alapján, csak az enyéim almásak lettek, némi datolyával illetve mazsolával. Ezek a sütikék aztán velünk vonatoztak 29-én Münchenbe, Etusékhoz.

Itt hadd tegyek egy apró kitérőt a német tömegközlekedés irányába.
Észrevételek a magyar szolgáltatásokkal összehasonlítva:

• a vonatok és a buszok is pontosak - amikor késnek, akkor is menet közben jelzik azt, és megmondják, hogy hány percet késik majd (ezt utána tartják is, hogy mindenki igazodni tudjon hozzá),
• a legtöbb esetben macera nélkül kicserélik a jegyedet, ha valami gond adódik
• a jegyvásárlást automatából meg tudod oldani bárhol (a legkisebb állomáson is van!), hosszadalmas sorban állás nélkül, valamint neten is megveheted előre, még olcsóbban - a MÁV hasonló szolgáltatása elbújhat a fenébe, tekintve hogy ott az erre szolgáló weboldal hemzseg a hibáktól...
• még a legalacsonyabb kategóriás vonaton is sokkal nagyobb a tisztaság, mint otthon, 
• kijelzőn és/vagy hangszórókon keresztül is tájékoztatnak a következő megállóról, és a leszállási irányról, 
• a kalauzok kifejezetten kedvesek, udvariasak, pedig ezért nem kapnak itt se külön juttatást,

...és még folytathatnám a felsorolást, azonban ennyi is bőven elég ahhoz, hogy érezzétek, hogy itt valóban szolgáltat a szolgáltató cserébe a neki fizetett összegért. 

Első fejezet: München

Már nagyon vártuk a találkozást, hiszen a sógorjelöltet, Danielt, valamint a legkisebb családtagot, Emilyt még nem ismertük, csak fotókról. Bár az éppen kibújni készülő első fogacska miatt picit nyűgös volt a kisasszony, összességében nagyon jó hangulatban telt a velük töltött néhány nap. A Szilveszter is együtt ünnepeltük még, kártyázva, "nemzetközi" filmet nézve (Caveman - 1981), szolidan iszogatva, gyerekkorunk zenéivel nosztalgiázva, és sokat nevetve. Drága Apósom is tiszteletét tette náluk, úgyhogy tényleg családiasra sikerült ez a pár nap. Megismertük még Daniel édesanyját, aki egy nagyon kedves, fiatalos asszony, úgyhogy Etus boldog lehet, hogy ilyen Anyósa lesz. :)
Emily baba pedig totál levett a lábamról, és gyanítom ezzel eddig mindenki így volt, aki találkozhatott vele. Egyszerűen tünemény a kiscsaj! Nagyon cuki pl., amikor elkezd hangosan csuklani, amint érzi, hogy kikerült a figyelem középpontjából. :D Tudom, most azt gondoljátok, hogy nőből vagyok, és bármelyik kisbabáért képes vagyok rajongani, pedig tényleg nem így van - azt ki kell érdemelni.

Etus és Daniel szőrös "gyerekéről" is ejtenem kell néhány szót, mert igen szórakoztató egyéniség. Ő Sammy, a jól megtermett tigr...öhm, kandúr. Szavakkal nehéz kifejezni, hogy milyen élmény volt a felségterületére (aka nappali) betolakodva, pár nap alatt összebarátkozni vele, de nagyon jó, az biztos.
Sammy személyiségéről talán elárul valamit az egyik kedvenc játéka: tampon után vetődve ugrálni és apportírozni azt a gazdiknak. Majd amikor ráunt a szaladgálásra, kibontja a csomagolásból, és megáztatja a vizes táljában. Befejező műveletként úgy helyezi az ajtó elé az éjszaka leple alatt, hogy Daniel pont telibe trafálja az első álmos lépésével...Én mindenesetre szakadtam a röhögéstől ezen a macskán, hogy miket művel. :D

Január 2-án, a visszautunk előtt sikerült még egy kicsit (bel)várost is nézni. München egyébként elég szép méretekkel rendelkezik, úgyhogy ott már nem vállalnék be bármilyen távot gyalog. Megnéztük kicsit a Marienplatzot és környékét, ahol néhány szép régi templom és egyéb épület tornyosul a modern bevásárlóutca fölé. Magam sem tudom, hogy miért, de ez esetben kifejezetten tetszett az éles kontraszt. Láttunk egy jégpályát is, aminek a helyén nyáron szökőkút működik - az okos helykihasználás egyik jó példája. Erősen érződött a városban tobzódó embertömegen, hogy az év végi szabadságuk utolsó napjaiból még próbálják kihozni a maximumot, szóval kellemesen nyüzsgött a nép. Legközelebb több időt szánunk a város megismerésére, mert kifejezetten izgalmasnak tűnt így első pillantásra. A Frauenkirche-ben állítólag még az ördög is otthagyta a lába nyomát. Nos, legközelebb csekkoljuk. :)

Danieltől tanultunk egy-két bajor tájszót is, valamint megkóstoltatta velünk az Augustiner sört (a világosat), amit nagyon jól tett. Fel is vettem az itteni kedvenceim közé. Egyébként nagyon érthetően beszélt, minden durva tájszólás nélkül vagy csak a bajort jobban érteném eleve, mint a saarländisch-t? Kétlem...
Egyébként ami a nyelvi nehézségeket illeti, kezdek egyre többet megérteni a helyi nyelvváltozatból, ami kifejezetten sikerélményként csapódik le bennem. Beszélni persze majd csak pár év múlva fogok hasonlóan, ha egyáltalán valaha. :D

Második fejezet: Új ismeretségek 

Lassan fejlődik a kapcsolati tőként is, feltéve, hogy öntözzük néha.
Az első (na jó, a második igazából) helyi magyar Csaba volt, akibe egy közeli bioboltban futottunk bele, és így kapásból meghívott bennünket az otthonunka egy vasárnapi ebédre. Idegenbe nősült, és azt hiszen igen jól választott, mert a felesége, és a pár hónapos kislányuk is egyaránt tünemény. Egy csapásra ismerhettünk meg egy nagyon nyugis, szimpatikus családot, és a városnak egy gyönyörű kerületét, Bischmisheim-ot. Tudjátok, vannak olyan emberek, akikben ösztönösen megbízol a nyíltságuk miatt, és akik energiát adnak, nem pedig elszívnak. Na, őket ilyennek éreztem, és remélem még sokszor élvezhetjük a társaságukat.

A másik magyar, akibe a januári hazautunk során botlottunk bele, Máté volt. Ő is itt a városban dolgozik már egy ideje, és pont ugyanakkor utaztunk kis hazánk felé. Örültünk neki, mert fáradtsága ellenére igen szórakoztatóvá tette a reptéren töltött várakozási időt, és jó volt hallgatni a történeteit.
Remélem neki is sikerül itt megvalósítani az álmait. :)

Harmadik fejezet: Repülöööök!

Ezt valóban vétek lenne kihagyni, hiszen hazafelé volt az első repülőutam eddigi életem során (aztán visszafelé rögtön a második, mehee). Nagyon tetszett, és bár nem voltak előzetes félelmeim a repüléssel kapcsolatban, inkább kíváncsisággal néztem elébe, azért elmondanám a rettegőknek, hogy abszolút nem vészes (egy kis füldugulást leszámítva). Ablakból bámulni a bolhapiszok méretűvé zsugorodó tájat meg egyszerűen fantasztikus élmény! Próbáljátok ki, ha van lehetőségetek így utazni! ;) Azért hosszabb útra nem fapados társasággal utaznék, mert az ülőhelyek méretét eléggé kicentizték, és a lábaimnak nem volt túl kényelmes érzés.

Egyébként a repülős kilátáson kívül még nagyon tetszett a buszozás Rheinland-Pfalz tartományon keresztül. Nagyon hangulatos hegyvidéki településeken át, sebes patakokkal és zöldellő völgyekkel tarkított tájon keresztül vitt az út. Olyan volt az egész, mint egy hatalmas falu vagy kisváros, ahol még nem foglaltak el mindent, ami a természeté...

Negyedik fejezet: Otthon, édes...

Szóval villámlátogattunk január végén haza, ugyanis Robinak útlevélre volt szüksége, hogy majd mehessen üzleti útra Kínába, meg még pár ocsmányirodai ügyintézős kört elintéztünk egyúttal. Az időjárás kissé furán alakította magát, úgyhogy gyakorlatilag a német tavaszból a magyar télbe sikerült landolnunk. Itt november óta egy morzsányi havat nem láttunk (esőt persze annál többet), otthon meg szinte gázoltunk benne. Fő a változatosság, ugye.

Érkezésünk után Szakival volt szerencsénk először találkozni, mielőtt elindultunk volna a hosszadalmas vonatútra, és egyben megcsodáltuk a Köki Terminált is.
Jártunk Baján Anyukámnál és a nyuszóknál, Kinguval forraltboroztunk a Serranoban, majd Szegedet útba ejtve találkoztunk néhány baráttal. KeP elszállásolt bennünket, és kicsit lenézhettünk a Bluesba is. Tetszett, de a Hoegaarden már nem ízlik annyira - elkapattak az itteni sörök, na. :P Másnap Eszterrel is tudtam egy keveset beszélgetni, ami nagyon jól esett a kis lelkemnek. :)
Sajnos kevesebb ismerőssel sikerült összefutni, mint ahogy szerettük volna - ez az út most nem erről szólt. Gyula volt az utolsó állomás, ahol ismét családoztunk, Mama brutális főztjei mellett.

Viccelődtünk rajta a többiekkel egy sort, hogy már hány helyet is nevezünk otthonunknak. Mondjuk annyira nem mókás, amikor az ember messze van a családja és a barátai nagy részétől, ezzel együtt még mindig boldogsággal tölt el az, hogy van még kihez hazalátogatni, és hogy bárhol otthon érezhetjük magunkat, ahol velünk van egy szerettünk, és érezhetjük a kölcsönös megbecsülést.

A hazafiasságot és a hasonló nagy szavakat pedig meghagyom inkább másnak, számomra vannak ennél értékesebb dolgok az életben. ;)

Ötödik fejezet: Alakulunk

Fontos mérföldkőhöz érkeztünk az itteni életünkben, ugyanis végre találtunk egy helyes kis albérletet, szép kilátással, csendes helyen, és jövő héttől már költözhetünk is befelé. Már nagyon várom, mert imádok rendezkedni, és szuper lesz kialakítani a (relatíve) hosszabb távú kuckónkat a több hónapnyi "dobozból élés" után. Nem egy nagy hodály, de amíg nem alapítunk családot, pont elég is lesz nekünk és a nyulaknak. Két szoba, fürdő és egy főzőfülke alkotják a lakást. Amint beköltöztünk és szépítgetjük, özönlenek a fotók, no para!

A másik lényeges esemény, hogy megtört a jég, és végre dolgozom. A hivatalossá tétele ugyan még hátravan, mindenesetre nem aggódom emiatt. Az eleje tuti döcögős, és izzasztó lesz, viszont hiszem, hogy sikerül belerázódni, és idővel értékes tagjává válhatok a csapatnak. Egyelőre csak 4 órában dolgozom, és máris hetet töltöttem a gép előtt, a munkámmal szöszmötölve...:D
Már éppen kezdtek visszatérni a német nyelvű álmaim, ami a nyelvi gondolkodás átalakulását jelzi, erre kiderült, hogy főként angolul kellene a következő feladaton dolgoznom. Majd igyekszem nem megőrülni a sok ide-oda váltogatás közben.

Robi egyébként most éppen Szegeden tartózkodik, ezért van ennyi időm blogolgatni. Megkezdte a céges utazgatásait, hogy így mondjam, és ennek egyértelműen örül, szóval jó lesz ez. :)

Végezetül következzen pár gondolat a beilleszkedés margójára.
Ahogy telnek a hónapok, újabb dolgokkal bővült a képzeletbeli 'dolgok, amikhez nehéz hozzászoknom Németországban' listám:

•  a légvédelmi sziréna (nem vicc!) időnkénti megszólalása - rendszerint hétvégéken szokták tesztelni vagy mit csinálni vele, és rendesen kiver a víz a hangjától, valamint idegesen figyelem a járókelőket az ablakból, hogy kell-e vajon az óvóhelyre rohanni...és úgy egyáltalán honnan tudjuk, hogy mikor próba, és mikor éles? (remélhetőleg az utóbbi nem lesz)
• tartományi szintű ünnepnapok: ugyebár ezek totál eltérőek az év nagy részében, hogy melyik tartományban mikor van ünnep, és ettől olyan érzésem támad, mintha sok kis ország lenne Németországon belül (magyar gondolkodás, na),
• ami nem kell, azt gondolkodás nélkül dobjuk ki a frászba: ez néha még jól is jön, ami azt illeti, mert egy csomó hasznos dolgot tudsz így levadászni tök ingyé', egy kis szemfülességgel; viszont iszonytató is egyben a pazarlás, és a minden újrafelhasználást nélkülöző fogyasztói viselkedés,
• vannak olyan dolgok, amit kérés nélkül is megkapsz, mert egyszerűen jár, és itt nehezen tudnák elképzelni, hogy máshol nincs vagy fizetni kell érte - igen, néha a jó dolgokhoz is kihívást jelent hozzászokni,

Köszönöm, hogy olvastatok, és figyelmet szenteltetek idegenbe szakadt életünk folyásának!
Az elmúlt héten egyébként kezdtünk egy "öröm-bödönt" (nevezzük így), amibe nap mint nap beledobjuk a cetlikre gyűjtött élményeinket, amelyek valamiért jó érzéssel töltöttek el. Gyenge pillanatokban, borús órákon jó lesz majd ezekből erőt meríteni, és rádöbbenni, hogy mennyire szép is az élet, ha odafigyelünk az ajándékaira.
Ma azt is fel fogom írni, hogy milyen jól esett egy kis beszámolót adni nektek, s ezáltal áthidalni kicsit a földrajzi távolságokat, a gondolat erejével. :)

Holnap még ma (az van, hogy éjfél múlt) összeszedek néhány képet is az elmúlt időszakról egy külön bejegyzésbe, csak hogy ne folyjon ki a szemetek a sok olvasástól. 

A két megfáradt nyünye (@Blues)